Művészetre nevelés
A főtárgy oktatás alatt, és minden szaktárgyon belül helyet kapnak a művészeti foglalkozások. A festés, rajzolás, gyurmázás, zene, szavalás, kis jelenetek eljátszása. Ezzel nem kis szakemberek kiképzése a cél, hanem olyan képességeket, készségeket akarnak kifejleszteni, amikkel sokoldalú, érdeklődő, művelt emberekké válhatnak, ezáltal meg tudják állni majd a helyüket a világban.
A gyermek, amikor fest, rajzol, agyagozik, valamilyen művészi tevékenységet folytat, azt türelemmel, merészséggel teszi, közben beleviszi saját személyiségét is. Mindez lankadatlan kitartást, gyakorlást követel. Ha egy év végi, nagyobb színdarab betanulását tekintjük, amiben az egész osztály szerepel, mindig komoly próbatétel az összetartás, egymást segítő munka szempontjából.
A fentiek összességében mind az akaratot erősítik a gyerekekben. A felnőttnek sokkal több eszköz áll rendelkezésére akarata erősítéséhez, de a kisebbeknek fontos, hogy a feladat szép is legyen, mert az örömtelen tevékenységgel még nem tud megbirkózni.
Lényeges kimondani, a mai korunkban tele vagyunk végletekkel. Például az egyik lehet, amit automatikusan teszünk (beindítjuk a mosógépet, felszállunk a metróra), a másik véglet pedig, amit teljes, szinte már feszített figyelemmel végzünk (autóvezetés). Hideg fejet, józanságot követel, meggondolt cselekvést, de még így sem használjuk ki akarati képességeink és érzékeink egész skáláját. Ellentétben a művészettel. Ott egészen más a helyzet, hiszen rutinból nem lehet csinálni semmit, a koncentráció pedig nem egy dologra, hanem szerteágazó módon, szinte minden belső tapasztalatra kiterjed. Testileg-lelkileg igénybe veszi az embert, olyan fizikai cselekedetre sarkall, amit végül teljes (testi-lelki) odaadással végezhet. Tehát a művészet alkot valamit, nemcsak tárgyi, de lelki értelemben is, olyan belső magatartásra késztet, amit ösztönösen elérni nem lenne képes.
Nem azért alkot, próbál megoldani egy számára fontos problémát a gyermek, mert valamilyen anyagi, vagy bármilyen tárgyi vonzata lenne, hanem mert tisztán, emberileg nézve érdekes. Ezáltal van megalapozva a képessége, hogy sokoldalú érdeklődésének eleget tegyen, azt fejlessze. Steiner a művészetekben látja az ember lelki, szellemi fejlődésének kulcsát, mert olyan benső erőket pendít meg, olyan mély kölcsönhatásba kerül a test és a lélek, hogy az pozitív irányú változást fog mutatni, nyíltabb lesz, és fogékony.
Speciális tarntárgyak
A formarajz
Mivel a valóságban nincsenek körvonalak, csak színek, melyek találkoznak, ezért a valóság formanyelvét sem tudjuk csupán a határok vizsgálatával megragadni. Steiner ezért dolgozta ki a formarajzot. Azt ajánlja, hogy már első osztályban ismertessük meg a gyerekekkel a geometriát, persze csak az ő szintjükön.
A papírra való rajzoláson túl mozgással is összeköti a formákat. Lejárják, a levegőben megmutatják, „lerajzolják”, habár önmagában, mozgás nélkül is értékes tevékenység.
Amikor körvonalat rajzolunk, akkor intellektuálisan kigondolt határokat vetünk papírra, ez rombol. Ahhoz, hogy építő tevékenység váljék belőle, az kell, hogy formát rajzoljon, ahol a vonal belső erők játékának kifejeződése. Nem összetévesztendő a festéssel, Steiner teljesen különválasztja a kettőt. A festés színes ceruzával, ecsettel történő mesélés, illusztrálás. A rajzból, formarajzból viszont a betűk, számok fognak kifejlődni, egyszóval az írás.
Negyedik osztálytól kezdve fedezik fel a környezetükben fellelhető formákat, amiket előtte a formarajz epochán készítettek. Majd hetedik, nyolcadik osztálytól kezdve kapnak körzőt, vonalzót a kezükbe, hogy természethűen rajzolják le a külvilág jelenségeit.
A formarajz során teret enged a színek által nyújtott lehetőségekre, terápiás használatára, habár felhívja a figyelmet arra, hogy ne ragadjon le a gyerek a saját érzései, indulatai kiélésében. Ez azért hátrányos, mert a gyerek nem fog tudni kilépni korlátai közül. Akit rávezet, hogy önfeledten élje bele magát a színek kavalkádjába, az ki tudja szélesíteni saját benső világát, és egész személyisége változik meg általa. Tehát mindent megelőznek első osztályban a színgyakorlatok, ezt értik festés alatt a gyerekek.
A még fejletlen, finommotorikus képességeikkel jól érzik magukat a hatalmas papíron, a könnyű, levegős vízfestékkel. Már az előkészület is felér egy szertartással, ahol türelmet, figyelmet tanulnak, észrevétlenül. Ha a festmények készen vannak, mindig felakasztják őket, és ránéznek, megbeszélik őket. Ezáltal válik minden szín egy-egy személyiséggé, tulajdonságokkal rendelkező lénnyé. Így tudják a színek a gyerekek lelkét is alakítani.
Kézimunka- és kézművesség oktatás
A legszembetűnőbb legelőször, ha bekukkantunk egy műhelybe, hogy a fiúk és a lányok ugyanazzal a feladattal birkóznak. A nevelő célja több annál, minthogy szimplán arra tanítsa őket, a jövőben ügyesen oldjanak meg bármilyen feladatot. Azt szeretnénk a kézimunka- és kézművesség oktatással elérni, hogy a gyermekek akaratukat működtetni tudják gondolkodásukban is.
Első osztályban kötnek, másodikban horgolnak, negyedikben áttérnek a varrásra, hetedik, nyolcadikban pedig már megtanulnak géppel, bármilyen ruhadarabot megvarrni. Ebben az életkorban már elkülönülnek a fiúk a lányoktól. Értelem szerűen azokat a feladatokat, amikhez fizikai erőre van szükség, mint például bőrtárgyak készítése, kosárfonás, azokat fiúkra bízzák. De még akkor sem vonulnak külön, egy csoportban maradnak, így mindenki látja a másik ténykedését. A lényeg az, hogy mindenképpen valamilyen művészi formát adjanak az elkészített tárgyaknak, esztétikus, színvonalas legyen a végeredmény.
A „puha kézimunka” kiegészítése az agyagozás, fafaragás, ahol a fizikai erejüket is már használhatják, sőt, kell is. Az agyagmintázás különleges művészi feladat, mert ott minden munkadarabhoz lehet még hozzátenni, elvenni. A formák domborúak, harmonikusan kell egyes részleteinek igazodniuk a teljes egészhez.
A fafaragás ennek ellentéte. Ott a formák homorúak, és csak elvenni lehet az egészből. Általában hatodik osztálytól kezdve foglalkoznak fafaragással. Kamaszkorban rendkívüli szerepe van, ugyanis ilyenkor a gyermek saját magában összesűrűsödött energiát használja fel, akarata latba vetésével jut el a kívánt eredményhez. Továbbá fel kell ismerniük, az anyagnak is van saját akarata, figyelembe kell venni a fa sajátosságait, az agyag engedését; tisztelni kell azt.
Nagyfokú kitartásra van szükség. Vannak kevésbé kitartó diákok, de őket is rá kell venni, ha elrontotta, akkor se dobja el, próbálja meg kijavítani. Ugyanis, ha újat kezdene, minduntalan visszaesne ugyanabba a hibába, nem tudna (vagy csak nagyon nehezen) továbblépni. Ez igazi erkölcsi győzelem, ha sikerül.
A műhelymunka a Waldorf iskolákban igazi kötetlen, művészi alkotás. A tanár azért van velük, hogy a saját elképzeléseiket segítsen nekik megvalósítani. Ezzel a jövőbeni társadalom ízlését formálják kiskortól kezdve, hozzájárulva a művészet jelentőségének elismertetéséhez. Ám nem csak agyaggal, fával lehet dolgozni. Előfordul, hogy a tanár úgy véli, osztályának inkább a fémmel való tevékenység lenne a meghatározóbb. Ha megvan a gyerekekben az az adottság, hogy kemény nyersanyagot dolgozzanak fel, hagyni kell kibontakozni őket. Ezen a területen is lehet mindkét nem számára érdekes, izgalmas feladatokat találni.