Schmidt-Mézes Mónika – alapító tanár, osztálytanító, a Tanári Kollégium vezetője
Schmidt-Mézes Mónikának hívnak. 1977. október 20-án születtem Esztergomban. Szüleimmel 1979-ben költöztem Tamásiba, azóta itt élek. Az általános iskola elvégzése után a szekszárdi Garay János Gimnáziumban érettségiztem. Már akkoriban is nagyon nyitott voltam a világra, sok minden érdekelt, nehezen tudtam eldönteni, milyen szakmát is válasszak magamnak. Ami nekem tetszett volna (lakberendezés), arra a szüleim azt gondolták, nem nyújt biztos megélhetést, így aztán engedve nekik egy évnyi nyelvtanulást követően a PTE jogi karán találtam magam. Hamar kiderült, hogy ez a pálya nem nekem való. Tetszett a fondorlatos gondolkozás, a gyors észjárás, de a magolás kényszerétől úgy éreztem, levágják a szárnyaim és kalitkába kényszerítenek. Így aztán a következő felvételi időszakban beadtam jelentkezésem a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola tanító szakára, és a PTE BTK Kommunikáció szakára is. Boldogan kezdtem meg tanulmányaimat Pécsett és Szekszárdon párhuzamosan a következő év szeptemberében. Mivel tanár családból származom, így szüleim a döntésemet elfogadták (noha jobban örültek volna neki, akkoriban, ha jogász lesz belőlem), hála nekik engedtek az utamon járni. Hamarosan a filozófia tanszék óráit is látogatni kezdtem, ahol a gondolkodás, az elmélkedés újra nagy szerepet kapott az életemben. Nagyon szerettem, élveztem, ahogy mások gondolatmenetéről elmélkedhettünk. Boros János tanszékvezető úr javaslatára rövid időn belül a doktori képzésen találtam magam, noha még az alap diplomám sem volt meg. Nagy hálával gondolok azóta is Boros tanár úrra, aki hittel és bizalommal kísért azon az úton, mely a gondolkodásról való gondolataim elmélyítésében nagy szerepet játszott. 2002-ben, frissen szerzett tanítói diplomámmal a zsebemben (és még befejezésre váró egyetemi képzésemmel) hamar munkát találtam. Augusztus 16-ától a tamási Vályi Péter Szakképző Iskola tanára lettem. Meghatározó élmény, melyre azóta is emlékszem, amikor szeptemberben beléptem a végzős asztalos-kőműves osztályba, ahol 43, nálam nem sokkal fiatalabb fiú ült. Sem a diákoknak, sem a tanárnak nem kellett menekülnie, szépen összeszoktunk. Nem csak velük, hanem az akkoriban egy-egy tanévben tanított 350 diákommal is. A következő évben egyetemi diplomámat is megszereztem intézményi kommunikáció szakirányon. Ahogy teltek az évek, az iskola igazgatója egyre-másra bízott rám feladatokat. Hamar osztályt kaptam, aztán a diákönkormányzatot is vezethettem másodmagammal éveken át. Nagyszerű, új programokat vezettünk be, melyen diák, tanár is jól érezte magát. Vezetőm, Vida Lajos mindig engedte, hogy szárnyaimat próbálgassam, segítette utamat, ahol csak tehette. Így aztán jegyzetet írtam Görög Ibolya lektorálásával a viselkedéskultúra tárgykörében, és szervezetfejlesztési trénerré is lettem. Mindig kíváncsi voltam rá, hogyan, mi módon alakul az emberi gondolkodás, ezért újra padba ültem, és néhány éven át pszichológiát hallgattam, a kamaszkori depresszió körében igyekeztem kutatásokat végezni. Iskolai pályafutásom 7. évében ért az a megtiszteltetés, hogy a korábban megalakult Szent László TISZK Szolgáltató és Felnőttképzési Központjának vezetőjévé neveztek ki. Nagyon szerettem tanítani, de mindig kerestem az újabb és újabb kihívásokat, így elvállaltam a megbízatást. Időközben megismerkedtem egy fess fiatalemberrel, Schmidt Balázzsal, akivel családot alapítottunk. 2010. december 7-én megérkezett hozzánk első gyermekünk, Kata Sára. A hatalmas pörgésből mintegy varázsütésre kellett lassítanom, mely nagyon jól esett. Ahogy Kata nőtt, egyre inkább az aprók felé fordult érdeklődésem. Szerettük volna számára megadni, amit csak tudunk a szeretetünkön túl is. De valahogy éreztük, hogy nem a játékok mennyisége az, amiben ez a valami mérhető. Nem sokáig voltunk három személyes család, 2012. május 31-én született meg második lányunk, Janka Zsófia. Ebben az időben már kezdtem azon törni a fejem, vajon mi is lesz az én pici lányaimmal, amikor bekerülnek az óvodába? A babakocsit tologatva egyszer-egyszer találkoztam olyan személyekkel, akiket valójában csupán látásból ismertem addig, de lányimhoz mégis olyan szeretettel közeledtek, hogy (tudva, óvodában dolgoznak) elhatároztam, hozzájuk adom a gyerekeket. A férjem, mérnök ember lévén, elfogadta, támogatta döntésemet, és szerencsére a nagyszülők is így voltak ezzel. 2013. márciusában, a nagy havazás idején, hasamban 3. gyermekünkkel léptem át először a Tamási Waldorf Óvoda küszöbét. Meghatározó lépés volt ez számomra, a családunk számára. Már az első találkozás, a pedagógiával való első érintkezés magával ragadó volt. Éreztem, jó helyen vagyok, vagyunk. Kata áprilisban már el-ellátogatott az oviba velem. Szeptembertől teljes jogú óvodás vált belőle, mivel szeptember 8-án megszületett öccse, Nimród Márton, ezért valójában az ovis létet csak tél végén kezdte. 2014. októberében beszélgetve a vezető óvónővel merült fel először annak a gondolata, hogy Waldorf iskolát kéne alapítani. Nagy lelkesedéssel vágtam bele ennek szervezésébe az akkori óvodai szülői kör tagjaival. 2015 tavaszán felvételiztem Solymárra, a Waldorf Pedagógiai Intézet posztgraduális pedagógus képzésére, melyre felvételt nyertem, így 2015. szeptemberében megkezdtem tanulmányaimat egyidőben a Vályiba való visszatérésemmel. Az elmúlt három év, melynek minden hónapjából 3 napot Solymáron tölthettem valóságos feltöltődés volt. Minden, amit korábban tanultam, gondoltam, éreztem, a magam filozófiai, pszichológiai útkereséseivel együtt végre a helyére került. A miértekre válaszokat kaptam, és kinyílt újabb sok-sok kapu, melyek mögött újabb utak járhatók. Csodálatos világ a Waldorf világ. Új, teljesebb megvilágításba helyezi az élet eseményeit. Én magam még az általános iskolai évek alatt szerettem rajzolni. Sajnos ez a képességem az idők során nem fejlődött, más került előtérbe. Gyermekeim érkezésével elkezdtem természetes alapanyagú babákat varrni, majd nem rég elsajátítottam a horgolást is. A Waldorf képzés évei során visszaadta rég elfelejtett élményeimet: a festés örömét, a dalolás szabadságát, az agyagozás finomságait, és a fafaragás kihívásait. A gyermekek számára szeretném átadni mindazt az érzést, mely a világ teljességét foglalja magában, melynek mi magunk, egyes emberek is a részesei vagyunk, melyhez mindenki a saját tudását, képességeit teszi hozzá. Nem kell, hogy mindig másokhoz mérjük magunkat, olykor elég, ha visszatekintünk, hogy honnan indultunk, és megvizsgáljuk, hol tartunk a célunk eléréséhez képest. Az iskola alapítása az elmúlt három évben töretlenül haladt. Kedves, nagyon jól együttműködő, dinamikus tanári kollégiumban dolgozunk. Fontos értéket képvisel számunkra az empátia, a csapat és az őszinteség. Kiválóan tudunk együttműködni a fenntartó Tamási Aranyalma Waldorf Egyesülettel is.Idén harmadik éve szerveztük meg közösen a Waldorf Kézműves Tábort, melynek keretében alkalmunk nyílt rá, hogy a leendő első osztályosok közelebbről megismerkedhessenek egymással és a leendő tanárokkal. A gyerekek kreativitása, leleményessége mindig lenyűgöz. Célom, hogy mindenkihez megtaláljam azt az utat, amelyen ő halad. Szeretetteli segítséggel mutathassam meg számukra a világ szépségeit, hogy felfedezhessék azokat. Izgatottan várom, készülök az első napomra, az első évemre az Aranyalma Waldorf Iskolában. A „tét” hatalmas: megőrizni tizenegy gyermek csillogó szemében a csillogást. Legalább nyolc éven át.
Schmidt-Mézes Mónikának hívnak. 1977. október 20-án születtem Esztergomban. Szüleimmel 1979-ben költöztem Tamásiba, azóta itt élek. Az általános iskola elvégzése után a szekszárdi Garay János Gimnáziumban érettségiztem. Már akkoriban is nagyon nyitott voltam a világra, sok minden érdekelt, nehezen tudtam eldönteni, milyen szakmát is válasszak magamnak. Ami nekem tetszett volna (lakberendezés), arra a szüleim azt gondolták, nem nyújt biztos megélhetést, így aztán engedve nekik egy évnyi nyelvtanulást követően a PTE jogi karán találtam magam. Hamar kiderült, hogy ez a pálya nem nekem való. Tetszett a fondorlatos gondolkozás, a gyors észjárás, de a magolás kényszerétől úgy éreztem, levágják a szárnyaim és kalitkába kényszerítenek. Így aztán a következő felvételi időszakban beadtam jelentkezésem a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola tanító szakára, és a PTE BTK Kommunikáció szakára is. Boldogan kezdtem meg tanulmányaimat Pécsett és Szekszárdon párhuzamosan a következő év szeptemberében. Mivel tanár családból származom, így szüleim a döntésemet elfogadták (noha jobban örültek volna neki, akkoriban, ha jogász lesz belőlem), hála nekik engedtek az utamon járni. Hamarosan a filozófia tanszék óráit is látogatni kezdtem, ahol a gondolkodás, az elmélkedés újra nagy szerepet kapott az életemben. Nagyon szerettem, élveztem, ahogy mások gondolatmenetéről elmélkedhettünk. Boros János tanszékvezető úr javaslatára rövid időn belül a doktori képzésen találtam magam, noha még az alap diplomám sem volt meg. Nagy hálával gondolok azóta is Boros tanár úrra, aki hittel és bizalommal kísért azon az úton, mely a gondolkodásról való gondolataim elmélyítésében nagy szerepet játszott. 2002-ben, frissen szerzett tanítói diplomámmal a zsebemben (és még befejezésre váró egyetemi képzésemmel) hamar munkát találtam. Augusztus 16-ától a tamási Vályi Péter Szakképző Iskola tanára lettem. Meghatározó élmény, melyre azóta is emlékszem, amikor szeptemberben beléptem a végzős asztalos-kőműves osztályba, ahol 43, nálam nem sokkal fiatalabb fiú ült. Sem a diákoknak, sem a tanárnak nem kellett menekülnie, szépen összeszoktunk. Nem csak velük, hanem az akkoriban egy-egy tanévben tanított 350 diákommal is. A következő évben egyetemi diplomámat is megszereztem intézményi kommunikáció szakirányon. Ahogy teltek az évek, az iskola igazgatója egyre-másra bízott rám feladatokat. Hamar osztályt kaptam, aztán a diákönkormányzatot is vezethettem másodmagammal éveken át. Nagyszerű, új programokat vezettünk be, melyen diák, tanár is jól érezte magát. Vezetőm, Vida Lajos mindig engedte, hogy szárnyaimat próbálgassam, segítette utamat, ahol csak tehette. Így aztán jegyzetet írtam Görög Ibolya lektorálásával a viselkedéskultúra tárgykörében, és szervezetfejlesztési trénerré is lettem. Mindig kíváncsi voltam rá, hogyan, mi módon alakul az emberi gondolkodás, ezért újra padba ültem, és néhány éven át pszichológiát hallgattam, a kamaszkori depresszió körében igyekeztem kutatásokat végezni. Iskolai pályafutásom 7. évében ért az a megtiszteltetés, hogy a korábban megalakult Szent László TISZK Szolgáltató és Felnőttképzési Központjának vezetőjévé neveztek ki. Nagyon szerettem tanítani, de mindig kerestem az újabb és újabb kihívásokat, így elvállaltam a megbízatást. Időközben megismerkedtem egy fess fiatalemberrel, Schmidt Balázzsal, akivel családot alapítottunk. 2010. december 7-én megérkezett hozzánk első gyermekünk, Kata Sára. A hatalmas pörgésből mintegy varázsütésre kellett lassítanom, mely nagyon jól esett. Ahogy Kata nőtt, egyre inkább az aprók felé fordult érdeklődésem. Szerettük volna számára megadni, amit csak tudunk a szeretetünkön túl is. De valahogy éreztük, hogy nem a játékok mennyisége az, amiben ez a valami mérhető. Nem sokáig voltunk három személyes család, 2012. május 31-én született meg második lányunk, Janka Zsófia. Ebben az időben már kezdtem azon törni a fejem, vajon mi is lesz az én pici lányaimmal, amikor bekerülnek az óvodába? A babakocsit tologatva egyszer-egyszer találkoztam olyan személyekkel, akiket valójában csupán látásból ismertem addig, de lányimhoz mégis olyan szeretettel közeledtek, hogy (tudva, óvodában dolgoznak) elhatároztam, hozzájuk adom a gyerekeket. A férjem, mérnök ember lévén, elfogadta, támogatta döntésemet, és szerencsére a nagyszülők is így voltak ezzel. 2013. márciusában, a nagy havazás idején, hasamban 3. gyermekünkkel léptem át először a Tamási Waldorf Óvoda küszöbét. Meghatározó lépés volt ez számomra, a családunk számára. Már az első találkozás, a pedagógiával való első érintkezés magával ragadó volt. Éreztem, jó helyen vagyok, vagyunk. Kata áprilisban már el-ellátogatott az oviba velem. Szeptembertől teljes jogú óvodás vált belőle, mivel szeptember 8-án megszületett öccse, Nimród Márton, ezért valójában az ovis létet csak tél végén kezdte. 2014. októberében beszélgetve a vezető óvónővel merült fel először annak a gondolata, hogy Waldorf iskolát kéne alapítani. Nagy lelkesedéssel vágtam bele ennek szervezésébe az akkori óvodai szülői kör tagjaival. 2015 tavaszán felvételiztem Solymárra, a Waldorf Pedagógiai Intézet posztgraduális pedagógus képzésére, melyre felvételt nyertem, így 2015. szeptemberében megkezdtem tanulmányaimat egyidőben a Vályiba való visszatérésemmel. Az elmúlt három év, melynek minden hónapjából 3 napot Solymáron tölthettem valóságos feltöltődés volt. Minden, amit korábban tanultam, gondoltam, éreztem, a magam filozófiai, pszichológiai útkereséseivel együtt végre a helyére került. A miértekre válaszokat kaptam, és kinyílt újabb sok-sok kapu, melyek mögött újabb utak járhatók. Csodálatos világ a Waldorf világ. Új, teljesebb megvilágításba helyezi az élet eseményeit. Én magam még az általános iskolai évek alatt szerettem rajzolni. Sajnos ez a képességem az idők során nem fejlődött, más került előtérbe. Gyermekeim érkezésével elkezdtem természetes alapanyagú babákat varrni, majd nem rég elsajátítottam a horgolást is. A Waldorf képzés évei során visszaadta rég elfelejtett élményeimet: a festés örömét, a dalolás szabadságát, az agyagozás finomságait, és a fafaragás kihívásait. A gyermekek számára szeretném átadni mindazt az érzést, mely a világ teljességét foglalja magában, melynek mi magunk, egyes emberek is a részesei vagyunk, melyhez mindenki a saját tudását, képességeit teszi hozzá. Nem kell, hogy mindig másokhoz mérjük magunkat, olykor elég, ha visszatekintünk, hogy honnan indultunk, és megvizsgáljuk, hol tartunk a célunk eléréséhez képest. Az iskola alapítása az elmúlt három évben töretlenül haladt. Kedves, nagyon jól együttműködő, dinamikus tanári kollégiumban dolgozunk. Fontos értéket képvisel számunkra az empátia, a csapat és az őszinteség. Kiválóan tudunk együttműködni a fenntartó Tamási Aranyalma Waldorf Egyesülettel is.Idén harmadik éve szerveztük meg közösen a Waldorf Kézműves Tábort, melynek keretében alkalmunk nyílt rá, hogy a leendő első osztályosok közelebbről megismerkedhessenek egymással és a leendő tanárokkal. A gyerekek kreativitása, leleményessége mindig lenyűgöz. Célom, hogy mindenkihez megtaláljam azt az utat, amelyen ő halad. Szeretetteli segítséggel mutathassam meg számukra a világ szépségeit, hogy felfedezhessék azokat. Izgatottan várom, készülök az első napomra, az első évemre az Aranyalma Waldorf Iskolában. A „tét” hatalmas: megőrizni tizenegy gyermek csillogó szemében a csillogást. Legalább nyolc éven át.
Szeretettel: Móni
Sárközi Ildikó – angol szaktanár
Sárközi Ildikó vagyok. 13 éve dolgozom pedagógusként a helyi szakiskolában. Idegennyelv tanárként németet és angolt tanítok, mely során felkészülünk a tanulókkal szakmai vizsgájukra, érettségi vizsgájukra. A Tamási Aranyalma Waldorf iskolában tavaly kezdtem tanítani az elsősöket, amit nagyon élvezek. Pedagógusként jó megélni, hogy a gyerekek szívesen, örömmel járnak angolra, mosolyogva, jókedvűen vesznek részt az órákon. Sikerélményt jelent számomra, hogy számos mondókát, dalt, körjátékot, kiszámolós verset önállóan, kívülről tudnak. A gyerekek élvezik az interaktív órákat, ahol játékosan sajátítják el a nyelvet, amelyben a későbbiekben otthonosan mozognak majd. Mivel fontosnak tartom a Waldorf-módszer megismerését, Solymáron a Waldorf Pedagógiai Intézetnél folytatok posztgraduális tanulmányokat nyelvtanári specializáción.
Horváth Cintia
Horváth Cintiának hívnak, idén diplomáztam Waldorf pedagógusként, mellette a Bothmer gimnasztika szaktanári képzést végzem. Nagyon régóta megfogalmazódott bennem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, tehát pedagógusi pályára készültem. A Waldorf módszer folyamatosan jelen volt az életemben. Waldorf óvodába jártam, szüleim szerettek volna továbbadni Waldorf iskolába is, ám akkoriban még nem volt jelen Tamásiban, ezért állami oktatásban részesültem, de családomban végig érzékelhető maradt a Waldorf szemlélet. Így nem volt kérdés számomra, hogy ha a pedagógia felé orientálódok, akkor csakis a Waldorf módszer irányát követem. Most célul tűztem ki magam elé, hogy megszerzem az állami pedagógusi diplomát is, jelenleg a tanítóképzőre járok, levelező tagozatra.
Mit takar a Bothmer szakóra?
A Bothmer gimnasztika a Waldorf iskolák sajátja, ami leginkább az állami oktatásban a testnevelésnek feleltethető meg. Nagyon sok, játékos mozgás jellemzi, amit a kicsiknél még egy mese köré építünk fel, így megmarad például a futás élménye anélkül, hogy kötelezővé tennénk. A gyerekek ezáltal úgy tudnak mozogni, ahogyan egyébként korukból kifolyólag saját maguk is teszik, nem billentjük ki őket ebből a természetes közegükből. Majd ahogyan fejlődnek, úgy választjuk meg, úgy állítunk eléjük egyre nagyobb, komolyabb elvárásokat a gimnasztikában is. Mindig szem előtt tartjuk, hogy fiziológiailag ne terheljük meg őket olyan gyakorlatokkal, játékokkal, amikhez még nincsenek megérve. Alsóbb osztályokban nem viszünk be olyan játékokat, amik versenyre késztetik őket, amikben a gyengébb tanuló kiesik, stb. Ezt főként ötödik osztály, vagyis az Olimpia éve után vezetjük be a gyerekeknek. Az Olimpia mindig nagy élmény a gyerekek számára, nagyon várják, hogy az ország összes Waldorf iskolájának ötödikes tanulójával találkozhassanak, és teljesítsék az olimpiai játékokat. A Bothmer gimnasztika aztán egészen a gimnáziumig kíséri őket, amikorra már teljesen megtanulják elhelyezni magukat a térben, tudják uralni saját testüket, ismerik a saját határaikat, miközben megmaradt a mozgásszeretetük.