Mihály Nap
Alighogy elkezdődik a tanév, máris itt az egyik legfontosabb, és egyben az egyik legnehezebben megközelíthető ünnep: a Mihály-nap. A magyar néphagyományban ez inkább a nyári munkák befejezésének az ünnepe: a gabonatermés már a csűrökben van, a juhászok elszámolnak a gazdáknak az állataikkal. Ez rendkívül fontos momentum a földi élet szempontjából. De mi lehet a Mihály-nap általánosabb, kozmikus jelentése?
Persze mindenki ismeri a Szentírásból a Szent Mihály harcát a sárkánnyal: „Az égen nagy jel tűnt föl: egy asszony, kinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején 12 csillagból korona. Mivel áldott állapotban volt, fájdalmában és szülési gyötrelmeiben kiáltozott. Akkor egy másik jel tűnt föl az égen: egy nagy tűzvörös sárkány. Hét feje és 10 szarva volt, fejein pedig 7 királyi korona. Farka lesöpörte és földre sodorta az ég csillagainak harmadrészét. A sárkány odaállt a vajúdó asszony elé, hogy mihelyt szül, fölfalja gyermekét. Az fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel kormányozza az összes nemzeteket. A gyermeket elragadták, és Isten trónjához vitték. Az asszony pedig a pusztába menekült, ahol egy Istentől előkészített helyet talált, hogy ott ezerkétszázhatvan napig gondját viseljék. Akkor nagy harc támadt a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, és nem maradt számukra hely a mennyben. Letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki elcsábítja az egész világot. A földre taszították és vele együtt lezuhantak angyalai is.” /Jel. 12,1-9./
Mihály, azaz MICHA-EL nevének jelentését ismerjük: Ki olyan, mint Isten. Azt is tudjuk róla, hogy Ő egyike annak a hét arkangyalnak, akik kb. 300 évenként egy-egy korszak vezetői itt a Földön. De ki lehet az asszony, és ki a sárkány? Talán Mária az az asszony, aki lába alá vetette a Holdat, azaz a természeti törvényeket? Angelus Silesius így ír róla:
„Mária drágakő, a kisded fénynyaláb,
Anyját nem nyitja fel, bár rajta fénylik át.”
Talán a Szűz Szófiát látjuk János jelenéseinek nyomán, aki összekapcsolódott a Krisztus-lénnyel? Talán ez maga a jövendőbeli ember, aki fejlődésének végső szakaszában végleg legyőzi a régi Hold-erőket önmagában?
A sárkányról így beszél Rudolf Steiner 1923-ban, Bécsben:
„… e szellemek közül, akik kozmikus sorsuk szerint valójában benne foglaltattak az isteni szellemek akaratában, bizonyos számban olyan lények támadtak, akik saját akaratukat mintegy le akarták választani az isteni akaratról, emancipálni akarták az isteni akarattól. Emberfeletti gőgben olyan lények támadtak, akik akaratuk szabadságához akartak jutni, mielőtt elérkezett volna a szabadság beérésének ideje. E lények vezetőjének, a legjelentékenyebbnek azt tartották, aki azután a sárkányban öltött alakot, ő ellene harcol Mihály. … mindez olyan korba helyeződött, amikor a kozmosz összefüggéseiben az emberi alak még nem volt lehetséges; még a magasabb rendű állati alakok sem… A lázadó szellemnek ebbe kellett mintegy beleömleni… Csak olyan állati forma lehetett, amely eltért a fizikai világban lehetséges állati alakoktól, de mivel kozmikus ellentmondást kellett kifejeznie, mégis állathoz hasonló. És az akkor egyedül lehetséges létrehozható alak a <sárkány> alakja.
Ez az alak nem maradhatott a mennyei, az érzékfeletti világban. A Földre kellett száműzni. Ez volt Mihály tette az érzékfeletti világban, ezt ábrázolták úgy a későbbi korok emberei, mint Mihály harcát a sárkánnyal.
De megtaláljuk-e ennek a harcnak a képét egyszerű, hétköznapi tapasztalatainkban? Azt hiszem, igen. Gondoljunk csak bele magába a tanévkezdésbe. Bár minden egyes tanévre lelkesedéssel és izgalommal készülődünk, mégis ott van a félelem érzése: képes leszek-e megbirkózni az új feladatokkal? Nyáron viszonylag kötetlenül tölthetjük az időt, valamennyi szabadság mindenkinek jut, és általában nagyon élvezzük ezt a szabadságot. Augusztus vége felé viszont mindenkinek eszébe jut, hogy hányféle feladat, nehézség vár rá újra a tanévkezdéssel. Ez már hozzá tartozik a Mihály-nap előkészítéséhez. Elkezdjük összeszedni a fegyverzetünket, azaz a gondolatainkat az új tanévről. Ezek a gondolatok most még néha váratlanul, rendszertelenül, de fényesebben bukkannak fel, mint a hullócsillagok az égen augusztus derekán. Egyszóval „fölvesszük a páncélt”, ami ugyan nem biztosít olyan szabad mozgást, mint a nyári öltözet, de lényegesen jobban véd. Mindez pedig : akarati tevékenység, és ezzel máris ott vagyunk a Mihály-nap lényegénél.
„Ó természet, anyai létedet
Akarati lényemben hordozom
És akaratom tüzének ereje
Megcélozza szellemi ösztöneim,
Hogy Én-érzést szüljenek,
Mely hordozzon engem önmagamban.”
(németül is itt van)
/Rudolf Steiner: A lélek kalendáriuma 26. Michaeli hangulat
Mihály az első az őszi szentek sorában. Az ő égi tevékenysége – a sárkány, a sötétség fejedelmének kiűzése a Mennyből – tette lehetővé Szent Márton és Szent Miklós földi tetteit.
A sárkány fogalmához gondolatainkban leggyakrabban a sötétség, félelem, tűz, büdös, füst stb. szavak társulnak. Csupa olyasmi, aminek valóban nincs helye a Mennyben. Ám – ahogy a Szentírásban olvashatjuk – Mihály csak kiűzte onnan a sárkányt, de az nem semmisült meg A Mennyben ott maradt a fény és a tisztaság, a sárkány pedig itt van velünk a fizikai világban, és működését nap, mint nap tapasztalhatjuk.
„A sárkány a legkülönfélébb formákban jelenhet meg, a sárkány mindenféle lehetséges alakot magára ölthet. Az emberi emóciókból származó formák épp elégé károsak, de nem károsak annyira, mint az az alak, amelyet a sárkány a jelenkor halott, fojtogató tudásától kap” – mondja Rudolf Steiner 1923 őszén, a tanároknak szóló ösztönző gondolatok közt, majd így folytatja: „… ma korszerűen élni annyit tesz, mint a sárkány bőrébe bújni é folytatni a régi intellektuális üzelmeket. Az igazságban élni annyit tesz, mint Mihállyal összekapcsolódni.”
A felnőttek számára az ünnep elsődleges, és talán a legfontosabb, de mindenképpen a legjellemzőbb belső tartalma így a sárkány felismerésének, legyőzésének, de legalább is féken tartásának motívuma. Mihály korszakában élünk, folytatnunk kell Mihály munkáját. Ha az ember felismeri a sárkányt, és fölveszi vele a harcot, Mihály az, aki segít neki legyőzni, vagy legalább is féken tartani.
Mihálynak azonban nemcsak kard, hanem mérleg is van a kezében. Megméri, hogy létre tudunk-e hozni valamifajta egyensúlyt a rossz és a jó, a túlzottan intellektuális és a művészi között. Ez az egyensúlyteremtés önmagunkra és a környezetünkre nézve egyaránt feladatunk. Ha össze akarunk kapcsolódni Mihállyal, gondoskodnunk kell arról, hogy a mérleg serpenyőjébe minél több művészi, azaz minél több jó kerüljön. Ehhez pedig valóban állandó éberségre és bátorságra van szükségünk.
Ha Mihály-napot akarunk ünnepelni az iskolában, ezeket az érzéseket kell közel vinnünk a gyermekekhez. A 7-9 éves gyermek nagyrészt az akaratban él. Amit lát, talán hamar elfelejti. Amiről belső képet alkot magának, az hosszú ideig hat rá, és búvópatakként akkor is aa lelkében marad, ha nem gondol rá. Amit azonban ő maga visz végbe, az életre szóló nyomot hagy benne. Ezért szép, amikor az alsó tagozatos gyermekek átélhetik egy kiránduláson, hogy nekik kell megszabadítaniuk az elvarázsolt királylányt. Észre kell venniük az úton, hogy az öreganyó hátáról leszóródott a rőzse, és össze kell gyűjteni. Segíteni kell a manóknak összeszedni a gesztenyéket, és számos más próbát kell kiállniuk, hogy a királykisasszony megszabadulhasson a gonosz varázslattól.
A középtagozatos gyermekek bátorság próbái kissé másfélék. Ők már megkapták a 10 éves kor „Én élményét”, így erősebb, másfajta akarati erőkkel rendelkeznek, mint az alsó tagozatos gyerekek. egyedül és együtt is képesek kisebb-nagyobb erőpróbákra. fontos, hogy ezeket a próbákat természeti környezetben tegyék meg: meredek domboldalon leereszkedni pl. azt az élményt is adhatja a gyerekeknek, hogy ami egyedül képtelenégnek tűnik, az csoportban, egymás kezét megfogva, láncot alkotva végbe vihető. az egyéni, belülről fakadó bizonytalanság érzés mellett más legyőzendő érzések is keletkezhetnek a gyerekekben: „Miért ezen a meredek úton megyünk, amikor másik is van?” vagy „Muszáj nekünk esőben, sárban, szélben is kirándulni?” Ilyenkor a belső kényelmesség ellen vehetjük fel a harcot. Ezek az érzések a középtagozatos évek vége felé egyre erősödnek. Ráadásul az individualizálódás folyamata közben egymás elviselése tűnik olykor a legnagyobb tehernek. A tájfutás, barlangászás, hegymászás mindig jó alkalmak arra, hogy a fiatalok próbára tegyék erejüket, kitartásukat, egymás iránti toleranciájukat. A gyermekek számára Mihály ünnepe elsősorban győzelmi ünnep: a Jó győzedelme a gonosz felett.
(Szentkúti Márta: Az évkör ünnepei a Waldorf-iskolában c. könyve alapján)
Írta Vízy Mikós, 1997
A Nap ragyogása mellett, amerre a szem ellátott, szivárványszínben pompázott a világ. E különös fényben édes zamatú gyümölcsöket termettek a fák, a virágok dús keblében tápláló nektár várta az éhes embereket és állatokat. Tartott mindez a szép világ addig, míg egyszer egy sötét felleg közeledett a szivárványos égen. Egy hatalmas sárkány csillapíthatatlan éhségén próbált úgy segíteni, hogy nap mint nap megevett egy-egy szivárványt. Az emberek aggódva nézték, ahogy egyre kevesebb szivárvány lesz odafenn az égen. Idelenn a földön pedig a gyümölcsök íze is mintha kesernyésebbé vált volna. Mikor már nagyon megfogyatkoztak a szivárványok, az emberek összedugták fejüket, hogy mitévők legyenek, Ez így nem mehet tovább! Le kell győzni a sárkányt, mielőtt elfogy az égről az összes szivárvány! De ki győzze le? Valaki megjegyezte, hát a legerősebb ember. De ki az?
– A kovács – mondta egy hang és máris indultak a falu végébe, ahol a kovács dolgozott.
Messziről lehetett hallani a kalapácsok csengő hangját, amint a tüzes vas alakult a mester erős kezei között.
Amikor a falubéliek odaértek a műhelyhez, a kovács éppen egy hatalmas tüzes kardot kovácsolt. A kard már akkora volt, hogy ő maga sem bírta megemelni. Az emberek kérték, győzze le a sárkányt. De a kovács elmondta, hogy nem tudja ő ezt megtenni. Nem elég erős ő ehhez, hiszen ezt a kardot sem tudja úgy elforgatni, hogy legyőzzön egy ilyen hatalmas sárkányt.- Az emberek kétségbeesetten kérdezgették egymást:
– Hát akkor ki legyen az, aki megmenti szép világunkat?
A nagy tanakodásban észre sem vették, hogy egy kisgyerek jött be az ajtón, s egyenesen odament az üllő mellé, és csengő gyerekhangján csak ennyit mondott:
– Szent Mihály.
Az emberek lassan a kisgyerek felé fordultak és már mindenki csodálkozva hallgatott.
– Szent Mihály – szólt a gyerek és ahogy jött szépen kiballagott a kovácsműhelyből s
eltűnt az emberek szeme elől.
Döbbenten néztek utána, majd a csöndet egy felkiáltás majd kettő és több, törte meg.
– Szent Mihály győzze le a sárkányt! – és máris indultak a falu szélére, ahol egy nagy tisztáson szólongatták Szent Mihályt. Akkorra már csak egy szivárvány látszott az égen.
Fényes nappal volt, de mintha keleten új nap kelt volna fel. Aranyban izzó óriási felhő gomolygott a tisztás fölé, eltakarva lassan a napot és a szivárványt. A felhőből villámok cikáztak, mennydörgés hallatszott és izzó hömpölygésből néha vélni lehetett egy óriási lovas alakját.
A felhő megállt a tisztás felett, az emberek hunyorogva kezüket szemük elé tartva egy hatalmas, lovas vitézt láttak a fejük felett, már amennyit látni lehetett a nagy izzástól. Egy hatalmas mennydörgésből hang szólt az emberek felé:
– Mit akartok?
– Ments meg minket a sárkánytól, megette már az összes szivárványunkat az égről, és csak egy maradt! Ha azt is megeszi, eltűnik a világ színe!
– Uram, a kardod készen van a műhelyben – mondta a kovács. Közülünk senki nem bírja fölemelni.
– Legyen hát! – dörögte az égi hang.
Kinyújtotta felhőben gomolygó karját és a hatalmas izzó vaskard, mint a tollpihe, felemelkedett az üllőről, könnyedén felszállt a felhőbe és a mennyei vitáz erős markában megállt.
A következő pillanatban az ég másik oldaláról egy fekete felhő közeledett, fuvallata jeges szelet küldött maga előtt. Az emberek félve fogódzkodtak össze, fülüket is befogták a sárkány sivító hangját hallva.
– Eljöttem a jussomért. Nem tudom, te ki vagy, de ne álld utamat! A szivárványért jöttem! Ha nem térsz ki előlem, téged is felfallak! – és négy ijesztő sárkányfej került elő a fekete felleg gomolygásából.
Ekkor hatalmas mennydörgés és villámlások közepette Szent Mihály megsuhintotta tüzes kardját és egy csapással levágta a sárkány három fejét. Iszonyú, szürke lé folyt a három nyakból. Az egy fennmaradt fejen most már ijedt szemek villogtak. Szent Mihály dörgő hangon megszólalt:
– Meghagyom életed, de csak egy feltétellel: kotródj vissza a sötétség birodalmába és ne háborgasd az embereket, hagyd meg nékik a szivárványukat. Hordd el magad, ha kedves az életed!
A fekete felhő sivítva tűnt el az ég alján az emberek szeme elől. Az arany és tüzes színben pompázó felhő mennydörgések, villámlások közepette szintén eltűnt.
Ott álltak a mezőn az emberek, ijedten, dermedten, fejük felett egy gyönyörű szivárvány íve húzódott. A néma csendet egy pacsirta hangja törte meg, dalával üdvözölte a szép szivárványt.
Az emberek boldogan hazaballagtak és a mai napig, ha szivárványt látnak, mindig eszükbe jut az óriási küzdelem. Aztán évente egyszer, hajnalban kimennek a falu melletti tisztásra, várják a napfelkeltét, mert a felkelő Nap fénye olyanná festi az eget, mint amikor Szent Mihály érkezett.
A gyerekek papírsárkányokat eregetnek és próbálják egy vékony zsinegen zablán tartani a szélben zörgő ki fenevadakat.
A Nap pedig ezen a reggelen is felkel, és ha kis esőfelhők borítják az eget, igyekszik odavarázsolni egy szivárványt. S azóta a világon mindig, van valahol egy szivárvány…